Amikor Jókai Mór fogkefét ragadott – egy író válasza a 19. század új szőlőbetegségére
Fogkefével megmenteni egy szőlőt?
Elsőre tréfának hangzik. Pedig Jókai Mór 1898-ban saját kertészeti tapasztalatait írta le A Kert című folyóiratban. A lisztharmat ellen nem a kor drága és bizonytalan ellenszereit választotta, hanem egy egészen egyszerű eszközt.
Jókai Mórról legtöbben regényíróként beszélünk. Pedig legalább ennyire szenvedélyes kertész és szőlősgazda is volt. Svábhegyi kertjében évtizedeken át figyelte a növényeket, kísérletezett, és tapasztalatait rendszeresen megírta a kor kertészeti lapjaiban. Nem elméleteket gyártott, hanem azt írta le, amit saját kertjében látott és kipróbált.
Egy új ellenség érkezett Európába
A 19. század második felében a magyar szőlősgazdák egymás után szembesültek addig ismeretlen veszélyekkel. A filoxéra mellett megjelent a szőlő lisztharmat is, amely Amerikából került Európába, és rövid idő alatt súlyos károkat okozott a szőlőültetvényekben. A bogyókat fehéres, lisztszerű bevonat fedte, a szemek megrepedeztek, a termés tönkrement.
Jókai először maga sem találkozott ezzel a betegséggel. Egy cikkében leírja, hogy amikor Visegrádról tanácsot kértek tőle, még azt válaszolta: ő soha nem látott lisztharmatot a saját szőlőjében. Néhány nappal később azonban már a saját fürtjein is felismerte a jellegzetes tüneteket.
Miért nem választotta a kor ajánlott szereit?
1898-ban A Kert című folyóiratban Jókai őszintén leírta, miért nem lelkesedett a korabeli ajánlásokért:
„Aztán a mi ellenszereket a tudós szakértők ajánlgatnak, azok is éppen annyi piszmogással járnak s nem bizonyos a sikerük, de azért drágák.”
Érdemes ezt a mondatot a maga korában értelmezni.
Nem a növényvédelem ellen érvelt. Sőt, más betegségek – például a peronoszpóra – ellen maga is írt a védekezés fontosságáról. Egyszerűen egy olyan időszakban élt, amikor a lisztharmat elleni védekezés még kialakulóban volt, a módszerek nem voltak kiforrottak, és sok gazda kereste a saját megoldását.
A fogkefe-stratégia
Jókai végül egészen különös módszert választott.
Nem permetezőhöz nyúlt.
Hanem egy fogkeféhez.
Saját szavaival:
„Kézzel egyenként keféltem le nem csak a bogyókat, hanem a kocsányaikat is.”
Majd rögtön hozzátette azt a félmondatot, amely talán a legemberibb az egész írásban:
„Biz ez piszmogó munka.”
Jókai nem állította, hogy feltalálta a tökéletes növényvédelmet. Csupán leírta, hogy a saját kertjében ezt próbálta ki, és nála működött.
Mit tanulhatunk ebből ma?
Nem azt, hogy ma is fogkefével kellene szőlőt tisztítani.
Hanem azt, hogy a 19. század kertészei rendkívül figyelmes megfigyelők voltak. Mielőtt kész recepteket kerestek volna, először megpróbálták megérteni a problémát, majd a saját kertjükben kísérleteztek.
Jókai nemcsak író volt.
Hanem kíváncsi kertész is.
Talán éppen ezért olvassuk ma is örömmel a kertészeti írásait: nem tankönyvet akart írni, hanem megosztani azt, amit a szőlőben, a gyümölcsösben és a kertben saját szemével látott.
Források:
- Jókai Mór: Új ellenség: A Kert, 1898. 16. szám.
- Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek (1896).
- Petőfi Irodalmi Múzeum: Jókai és a kert című interjúsorozat.