Az Arany Sárfehér földje – Izsák három öröksége és egy elmúló világ

Kevés magyar település mondhatja el magáról, hogy három, országosan is szamon tartott kertészeti örökséget adott a hazának: egy szőlőfajtát, amelyből világrekord termés és ma is érmes pezsgő született, kettő kajszibarack fajtát, amelyek az ország gyümölcsöseinek meghatározó részét adják, és egy pezsgőgyártó hagyományt, amely fél évszázad alatt kétszer épült újjá a semmiből. Ez a történet nem elveszett aranykorról szól, hanem szorgalmas, hozzáértő emberek nemzedékeiről, akik saját kezükkel építették fel ezt a világot a puszta homokon és arról, hogy ez a világ ma, alattuk és utódaik alatt, lassan mozdulni kezd.

Az Arany Sárfehér és Kostka László

A vidék bortörténete régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk. Tetézi Lajos izsáki helytörténész kutatásai szerint a térségre jellemző fehérborszőlő fajtát a mai Arany sárfehér elődjét már az 1700-as évek közepén említik a történeti források. A fajta a laza, meleg, jó vízáteresztő homoktalajon lelt igazi otthonra: későn érő, bőtermő, nehéz fürtű fehér szőlő volt, amelynek bogyóit a helyiek olyan súlyosnak érezték, mint a sarat, innen a neve.

A fajta történetében egyetlen ember alakja emelkedik ki mindenki másénál jobban: Kostka László (1858–1918) izsáki gyógyszerész, kísérletező gazdálkodó a híres festő, Csontváry Kosztka Tivadar testvére. Kostka 1896-ban, húgával és unokatestvérével, Kostka Antallal együtt vásárolt meg egy hetven hektáros homokterületet, itt hozta létre birtokát, a ma is Kostka-telep néven ismert gazdaságot. Az általa kidolgozott, a maga korában egyedülálló művelési technika – rendszeres rézmészpor-permetezés a peronoszpóra ellen, pontosan meghatározott (120×80 cm-es) sor- és tőtávolság, a tőkefejek folyamatos homok alatt tartása, a harmatgyökerek megőrzése, kétszemes metszés, és mindenekelőtt a rendszeres szerves trágyázás – az 1900-as évek elején holdanként 263 mázsás átlaghozamot eredményezett 38 holdas birtokán, ami a mai napig világrekordnak számít. Módszerét ezrek tanulmányozták, az ország minden tájáról és külföldről is zarándokoltak Izsákra, hogy megnézzék a szőlősorait.

Kostka munkája azért érdemel különös figyelmet a történeti kertészet szemszögéből, mert nem véletlen sikerről van szó, tudatos, rendszerezett, dokumentált gazdálkodási módszerről, amely a helyi talajadottságot, a homokot nem legyőzni akarta, hanem a lehető legpontosabban kihasználni.

A kajszi – egy 1953-as tudományos szelekció öröksége

A második izsáki ajándék jóval fiatalabb, és jóval tudatosabb, intézményesített formában született. 1953-ban Nyújtó Ferenc és munkatársai, a Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kutató Intézet Ceglédi Gyümölcstermesztési Osztályának tájkutatása keretében, Izsákon szelektálták ki azt a két fajtát, amelyeket ma Ceglédi bíborkajszi, Ceglédi óriás néven ismerünk. A Ceglédi bíborkajszi 1967-ben, a Ceglédi óriás 1971-ben kapott állami elismerést, és mindkettő a mai napig az ország egyik legelterjedtebb kajszifajtája.

Ez a történet szorosan összekapcsolódik Kostka örökségével: ugyanaz a laza, jól melegedő, enyhén meszes homoki talajszerkezet állt mindkét siker mögött. Izsák tehát nem egyetlen szerencsés fajtának köszönheti a hírnevét, hanem egy adottságnak, amelyet két, egymástól teljesen független szakember és korszak is tudatosan kiaknázott.

A pezsgő – kétszer épült fel a semmiből

A harmadik réteg a sárfehérre épül, de már az iparosítás logikáját hordozza. A helyi szőlő kiváló pezsgőalap-tulajdonságait már a 20. század elején felismerték: külföldi vásárlók nagy tételekben keresték alapanyagként. Az igazi áttörés 1972-ben jött el, amikor a helyi állami gazdaságban megkezdődött a tartályos pezsgőgyártás, és a térség szakemberei évtizedeken át milliós tételekben állítottak elő minőségi pezsgőt, amely messze túljutott az ország határain.

A rendszerváltás és a piac összeomlása maga alá temette az akkori üzemet, ez volt az első nagy törés. A történet mégsem ért véget, a felvásárolt, majd korszerűsített pezsgőgyár mára Közép-Európa egyik legmodernebb ilyen üzemévé fejlődött, amely kizárólag magyar, jórészt helyi alapanyagból dolgozik, és nemzetközi versenyeken, köztük a pezsgő őshazájában, Franciaországban is elismerést szerzett.

A jelen: egy világ, amely lassan kicsúszik alóluk

Ez a három egymásra épülő réteg – a 18. századi szőlőfajta, a hozzá tartozó, Kostka László nevével fémjelzett kivételes szaktudás, az 1953-as tudományos kajsziszelekció és a kétszer újjáépült pezsgőipar – nem a szerencse műve. Nemzedékek szorgalma, figyelme és hozzáértése áll mögötte: emberek, akik pontosan tudták, mit miért csinálnak, és ezt a tudást tovább is adták.

Aki most végigutazik Izsák határában, ennek a gondosan felépített világnak a mai állapotát látja és a kép nem egyértelmű. Vannak jól gondozott, egészséges szőlők és gyümölcsösök, jellemzően ott, ahol a talajadottság még kedvezőbb, vagy ahol a gazdálkodó módot talált a fenntartásra. És vannak láthatóan leromlott, pusztuló tőkék és fák, különösen a gyengébb homokon, ahol a tavaszi fagykár és a tartós aszály együttesen sokkal nagyobb terhet ró a növényzetre, mint korábban. Ehhez társul egy másik, ugyanolyan valós teher: a piaci és gazdasági környezet is alaposan átalakult azóta, hogy Kostka László szőlősorai és a szovjet piacra szánt pezsgőüzem virágzottak, a felvásárlási árak, a munkaerő, az uniós szabályozás mind más logika szerint működnek, mint száz vagy akár csak ötven éve.

A történeti kertészet szemszögéből ez a helyzet ismerős mintázatot követ. Kostka László sem a véletlenre bízta a sikert: pontosan megfigyelte a homok viselkedését, és ehhez igazította minden egyes döntését – a sortávolságtól a trágyázásig. Az ő öröksége nem egy lezárt, változtathatatlan módszertan, hanem egy szemlélet: a táj folyamatos, pontos megfigyelése, és a gazdálkodás tudatos hozzáigazítása ahhoz, ami éppen működik. Ha ma a klíma és a piac egyaránt megváltozott azóta, a kérdés nem az, hogy elveszett-e Izsák aranykora – hanem hogy megtaláljuk-e azt a mai megfelelőjét annak a figyelemnek és alkalmazkodóképességnek, amely egykor világrekordot hozott ki ugyanebből a homokból.

Források:

Faluba Zoltán: Új minősített kajszifajták, Kertészet és Szőlészet, 20. évf. 25. sz.

Tetézi Lajos: Izsák város története, Izsák, 2012.

Dr. Tomcsányi Pál: Gyümölcsfajtáink (Gyakorlati pomológia), Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1979.

Régi fénykép: Fortepan/100559, Buzás Balázs