A sivár homoktól az Aranyhomokig – hogyan lett a futóhomokból gyümölcsöskert
Miért tartották sokáig értéktelennek a homokot?
A Duna–Tisza közi homokvidék évszázadokon át a magyar mezőgazdaság mostohagyermeke volt. A 18. század második felétől a kortársak egyre gyakrabban emlegették a futóhomokot. Petőfi Sándor is megörökítette a Kiskunságról szóló soraiban a szélvész építette és döntötte homokdombokat. Ez nem költői túlzás volt. 1793-ban Kisteleken a mozgó homok nemcsak a határt rombolta le, hanem kilenc házat is betemetett. A megkötetlen homok szinte haszontalan volt: még a legszerényebb hozamú rozs is csak küszködve termett meg rajta, a legelőként hasznosított területek pedig a szarvasmarha-tartás és az erdőirtások nyomán újra és újra mozgásba lendültek.
Ez a tapasztalat rögzült a köztudatban: a homok egyenlő a terméketlenséggel, a homokvidék egyenlő a „magyar sivataggal”. Innen nézve érthető, miért kellett közel egy évszázad, mire a szemlélet megfordult.
Hogyan indult meg a homok megkötése és a gyümölcstermesztés?
A 19. század elejétől a szélesebb közvélemény is foglalkozni kezdett a kérdéssel: hogyan lehetne megállítani a vándorló homokot, és hasznot húzni belőle ahelyett, hogy csak veszélyforrásként tekintenének rá. A gyakorlatban ez több, egymásra épülő módszert jelentett.
A legegyszerűbb eljárás a szalmakötél volt, melyet fűzfakampókkal rögzítettek a homokhoz, ami nemcsak megfogta a felszínt, hanem a kihajtó fűzfák apró erdőt is neveltek belőle. Nagyobb léptékben szélfogó élősövényeket telepítettek – elsősorban akácot és nyárfát, mert ezek bizonyultak a leginkább alkalmasnak a magyar éghajlaton –, amelyek megtörték az uralkodó szél erejét, és így megakadályozták a homok további vándorlását. Szőlő telepítésekor jellemző módszer volt, hogy négy tőkét négyzet alakban ültettek, közepükbe egy marék rozsot vetve, hogy gyökereikkel közösen tartsák meg a talajt.
Ahol az éghajlati adottságok kedveztek, és a futóhomok alatt termőképes altalaj húzódott, ott a legcélravezetőbbnek a szőlő- és gyümölcsös-telepítés bizonyult: a fák és tőkék gyökérzete tartósan megkötötte a talajt, miközben jövedelmet is termelt – szemben az erdősítéssel, ami hosszú távon nem hozott közvetlen megélhetést a helyi gazdáknak.
A meghatározó alakok
A homoki szőlő- és gyümölcskultúra kialakulása nem elvont folyamat volt, hanem konkrét emberek évtizedes, gyakran a saját megélhetésüket is kockáztató munkájának eredménye.
Mathiász János (1838–1921) élete a legjobb példa arra, hogy egy válsághelyzet hogyan kényszeríthet ki egy egész tájegységre kiterjedő újragondolást. Amikor a filoxéra a 19. század végén elpusztította Tokaj-Hegyalja szőlőit, Mathiász felismerte, hogy a kecskeméti homok immunis a kártevőre – a szőlőgyökeret pusztító tetű nem élte túl a homoktalajt. Ezt kihasználva Kecskemét határában, a Katonatelepen honosította meg a homoki szőlőkultúrát, majd innen szállította vagonszám az egészséges vesszőket Tokajba, hozzájárulva a történelmi borvidék újjáépítéséhez. Emellett élete során közel 3700 új szőlőfajtát nemesített.
Mathiász munkája azonban egy már megindult folyamatra épült: Csókási József és B. Tóth Ferenc, valamint a környék más helyi kertészei már a 19. század második felében úttörő szerepet játszottak abban, hogy Kecskemét és Nagykőrös vidéke a magyar gyümölcstermesztés egyik legjelentősebb központjává váljon. Az ő gyakorlati kísérletezésük – fajtaválasztás, ültetési technika, a talaj fokozatos feljavítása – nélkül a később országos hírűvé váló homoki gyümölcsöskertek nem jöhettek volna létre.
Mi az, ami mindebből ma is érvényes?
A talajt nem legyőzni kell, hanem megérteni és vele együtt dolgozni. A történet tanulsága nem az, hogy másoljuk le szó szerint a 19. századi módszereket – szalmakötelet ma nem fogunk húzni a kertünkben. A tanulság a mögöttes szemléletben rejlik, és ez az, ami minden korban működik:A 19. századi gazdák nem a homok ellen próbáltak győzni, hanem megtalálták azt a növénykultúrát (szőlő, gyümölcsfa), amely éppen a homok sajátosságaiból tud előnyt kovácsolni.
A szélvédelem és a fokozatos beborítottság ma is alapkérdés. Amit egykor élősövénnyel és fasorral oldottak meg, azt ma tudatos növénytelepítéssel, talajtakarással érhetjük el – az elv ugyanaz: a csupasz homokfelszín az ellenség, nem maga a homok.A talaj feljavítása időigényes folyamat, amit nem lehet megkerülni. A homoki szőlő- és gyümölcskultúra kialakulása évtizedekig tartott – ez a türelem ma is szükséges ahhoz, hogy egy leromlott talajszerkezetet helyreállítsunk.
A válsághelyzet gyakran kényszerít ki valódi innovációt. Mathiász nem elméleti okokból fordult a homok felé, hanem mert a filoxéra nem hagyott más választást. A ma kertésze számára ez azt üzeni: a mostoha adottság – legyen az leromlott talaj vagy szélsőséges időjárás – nem feltétlenül akadály, hanem gyakran pont az, ami az újfajta, alkalmazkodóbb megoldások felé terel.
Források:
Gesztelyi Nagy László. A homok hősei: Csókás József, B. Tóth Ferenc, Mathiász János és Unghváry László. Kecskemét: Szerzői kiadás, 1938.
Vedres István: A sivány homokság használhatása. Pesten: Trattner János M. betűivel, 1825.