A víz, ami kilencven éve elfolyik – a Homokhátság vizeinek története

Amikor ma valaki a Duna–Tisza közi Homokhátság kiszáradó tavairól, elapadó kútjairól hall, hajlamos azt hinni, hogy egy vadonatúj, kizárólag a mai klímaváltozáshoz köthető jelenségről van szó. A korabeli szaklapok és a történeti feljegyzések azonban egy jóval régebbi, réteges történetet mesélnek el – amelyben a szárazság nem ismeretlen vendég, a vízháztartás átalakulásának egyes okait és következményeit pedig évtizedekkel ezelőtt már pontosan, névvel és számmal dokumentálták.

A szárazság nem új jelenség

Egy 1863-ban, a Gazdasági Lapok hasábjain megjelent levél szerzője – aláírása szerint egyszerűen „M.” – már akkor amellett érvelt, hogy a szárazságot tévedés kizárólag egyetlen okra visszavezetni. Levelében végig veszi az évszázad addig eltelt évtizedeinek katasztrofális száraz éveit: 1794-ben az elvetett magnak alig egynegyede tért vissza, 1803-ban márciustól novemberig nem ázott meg a föld, 1811-ben a termény a magját is alig adta meg, majd 1822, 1830, 1832 és 1836 is súlyos aszályos évként került feljegyzésre. A szerző kifejezetten vitatta a korában terjedő két egyszerű magyarázatot, hogy a szárazságot vagy a mocsarak lecsapolása, vagy az erdőirtás okozná és helyette azt állította, hogy Magyarország éghajlata „két szélsőség között változik”: lesznek nagyon száraz és lesznek nagyon nedves esztendők is. Tanácsa ehhez igazodott: a jó években félretenni, hogy a rossz években legyen mihez nyúlni – ez a szemlélet, nem egy technikai csodamegoldás, volt a kortársak válasza.

A táj átalakulása, erdő helyett szántó, mocsár helyett csatorna

A Duna–Tisza köze tájának átalakulása nem egyetlen korszakhoz vagy egyetlen beavatkozáshoz köthető. Több, névvel jegyzett tájtörténeti kutatás – többek között Molnár Zsolt és munkatársai, valamint Kitaibel Pál útinaplója és az első katonai felmérés alapján – arra utal, hogy a 18–19. század fordulóján a Duna–Tisza köze még több mint 75%-ban természetközeli vagy féltermészetes vegetációval borított táj volt. A szántóföldek és más művelt területek csak ezt követően terjedtek ki jelentősen.

Egy másik szakfolyóiratban megjelent kutatás szerint a nyílt homoki élőhelyek legnagyobb mértékű átalakulása már a 20. századra tehető: a homoki gyepek mintegy 92%-a kultúrtájjá vált. Ennek mintegy 30%-a szántó, 45%-a telepített erdő, 6%-a szőlő és gyümölcsös, további 11%-a pedig egyéb művelési forma lett. A folyamat azonban nem néhány évtized alatt zajlott le: évszázadokon át tartó tájátalakulásról van szó, amely a 19. század második felétől egyre erőteljesebbé vált.

 A lecsapolás a 19. században indult, majd a 20. század közepén, immár tervszerűen és gépesítve, néhány évtized alatt teljesedett ki: ekkoriban több csatornát és árkot építettek a térségben, mint amennyi közutat.

Egy 1935-ös figyelmeztetés, névvel és számokkal

A Pesti Hírlap 1935. július 28-i száma olyan interjút közöl, amely szinte szó szerint megelőlegezi a ma zajló vitákat. Az interjúalany Tuzson János egyetemi tanár, az Egyetemi Növénykert igazgatója, aki már évekkel korábban, több alkalommal is felhívta az akkori kormány figyelmét a vadvizek túl radikális lecsapolásának veszélyeire. Tuzson konkrét számokat adott: a Bugac–Peszér–Fülöpszállás–Akasztó közötti terület csatornahálózata évi 55 millió köbméter vizet vezetett el, ez pedig a térség talajvízszintjét 1,5 méterrel süllyesztette. A lecsapolások nyomán Gyón, Peszér és Fülöpszállás környékén mintegy 30 000 hold termékeny rét vált terméketlen, szikes talajjá – és áldozatul esett a Nagy Kolontó is, Izsák határában, amelynek egykor 3000 holdas medencéje bőséges sarjúképződésre adott lehetőséget az egész vidéken.

Tuzson nem csupán figyelmeztetett, hanem – saját szavai szerint – a birtokán kísérletet is tett a folyamat visszafordítására: néhány elhamarkodottan megépített csatornaszakaszt betemettetett, hogy a talajvíz szintje helyben visszaálljon, és állítása szerint jó eredményeket ért el ezzel. Ez a mozzanat azért fontos a történeti kertészet szemszögéből, mert megmutatja: a probléma felismerése és a rá adott gyakorlati válaszkísérlet már 1935-ben, helyi szinten, egyéni kezdeményezésként is létezett – nem kellett hozzá modern műszerezettség, csak pontos megfigyelés és cselekvőkészség.

A térség vízhez kötődő hétköznapjait a Petőfi Népe 1963. december 1-jei száma is megörökítette: az akkor még élő nádasokról és halászokról szóló beszámoló olyan tájat mutat be, amely alig néhány évtizeddel később, a felgyorsuló lecsapolás és talajvízszint-süllyedés következtében jelentős részben eltűnt – közvetlen, korabeli tanúságtételként arról, hogy a változás az 1960-as években még javában zajló, élő folyamat volt, nem lezárt múlt.

Amit a mai mérések mutatnak

A 20. század második felétől rendszeresen mért adatok szerint a Homokhátság megbízható talajvíz kutjainak környezetében a 20. század közepe óta átlagosan 2–3 méteres talajvízszint-süllyedés következett be, a legszárazabb, magasabb fekvésű homokhátakon pedig helyenként a 7 métert is elérte. Fontos hangsúlyozni: ez a süllyedés nem az elmúlt néhány év terméke – a szakirodalom szerint a folyamat már az 1950–60-as évek előtt, tehát jóval a mai éghajlati vita kezdete előtt megindult, és azóta több szakaszban, hol fokozatosan, hol – mint az 1990-es években – drasztikusan gyorsulva folytatódott.

Mit tanulhat ebből a történeti kertészet?

Ez a történet szándékosan nem illeszkedik a ma megszokott, egyetlen okra (a klímaváltozásra) összpontosító elbeszélésmódba – és éppen ez teszi tanulságossá. A dokumentumok azt mutatják, hogy a Homokhátság vízháztartásának problémája réteges: van benne évszázados, természetes ciklikusság (amit már 1863-ban is felismertek), van benne a táj nagyléptékű átalakítása (erdőirtás, majd lecsapolás), és van benne egy nagyon konkrét, névvel és számmal dokumentált figyelmeztetés 1935-ből, amelyet a kortársak feljegyeztek, de amelynek gyakorlati következményeit csak részlegesen vonták le.

A történeti kertészet szemszögéből a lényeg nem az, hogy kijelöljünk egyetlen felelőst vagy egyetlen okot – ahogy már a 19. századi szerző is óvott ettől –, hanem hogy elismerjük: a mai szárazodás nem ismeretlen, hirtelen csapás, hanem egy régóta követhető, dokumentált folyamat része, amelyre már korábban is születtek – helyi, kisléptékű, de működő – válaszkísérletek. Tuzson János 1935-ös csatornabetemetése hasonló elvet követett, mint amit ma „vízvisszatartásnak” nevezünk. A kérdés tehát nem az, hogy volt-e valaha megoldás, hanem hogy mit kezdünk ma azzal a tudással, amelynek egyes darabjait már kilencven éve előttünk hagyták?

Források:

Biró Marianna – Horváth Ferenc – Révész András – Molnár Zsolt – Vajda Zoltán (2011): Száraz homoki élőhelyek és átalakulásuk a Duna-Tisza közén a 18. századtól napjainkig. In: Verő Gy. (szerk.): Természetvédelem és kutatás a Duna-Tisza közi homokhátságon. Rosalia 6, 383–421. o.

Gazdasági Lapok, 1863. évfolyam. [Levél a magyarországi szárazévek gyakoriságáról] (aláírás: „M.”), 442. p.

Kitaibel Pál: [Útinaplói, 18–19. század fordulója] — idézi és elemzi: Molnár Zsolt et al.: A Duna-Tisza köze és a Tiszántúl növényzete a 18–19. század fordulóján II.: szikesek, lösz- és homokvidékek, legelők, sáncok, szántók és parlagok. Elfogadva: 2008. április 24.

Molnár Zsolt et al.: A Duna-Tisza köze homokbuckásainak tájtípusai, azok kiterjedése, növényzete és tájtörténete a 18. századtól. [tájtörténeti tanulmány, az I. és a II. József-féle katonai felmérések térképanyagára alapozva]

Petőfi Népe, 1963. december 1. [Az öreg halász és a nádas].

Pesti Hírlap, 1935. július 28., 24. p. Az aszály-károkat nem csak az esőhiány idézte elő. [Tuzson János egyetemi tanár, az Egyetemi Növénykert igazgatójának nyilatkozata]