A szőlő, amit törvény tiltott
A direkttermő szőlőfajták magyarországi története
Kevés növény sorsa annyira ellentmondásos a magyar kertészet történetében, mint az úgynevezett direkttermő szőlőfajtáké.
Olyan szőlőkről van szó, amelyek a 19. század végén, a filoxéravész idején és az azt követő évtizedekben fontos szerepet kaptak a magyar szőlőtermesztés újjáépítésében. Fajtákról, amelyeket később törvényekkel próbáltak visszaszorítani, sőt kiirtani. És olyanokról is, amelyek a tiltások ellenére a mai napig megtalálhatók magyar kertekben.
Ez az írás nem azt próbálja eldönteni, hogy a direkttermők betiltása helyes vagy helytelen volt-e. A történet ennél érdekesebb.
Azt mutatja meg, hogyan lett egykor nagy reményű megoldásból termesztési probléma, majd tiltott fajtakör – és hogyan maradt fenn mindez a mai napig.
Mi is az a „direkttermő” szőlő?
A „direkttermő”, vagyis közvetlenül termő elnevezés történetileg olyan szőlőhibridekre utal, amelyek saját gyökerükön is termeszthetők és teremnek. Ez különbözött a filoxérára érzékeny európai szőlőfajták később általánossá vált oltványos termesztésétől, amelynél a termő európai fajta filoxéra-ellenálló amerikai alanyra került.
A különbség a 19. század végén vált sorsdöntővé.
A filoxéra 1875-ben jelent meg Magyarországon, és néhány évtized alatt hatalmas pusztítást végzett a történelmi szőlőterületeken. A hagyományos európai szőlőfajták megmentésének egyik legfontosabb útja az amerikai alanyokra történő oltás lett. Ez azonban jelentős beruházást, megfelelő szaporítóanyagot és szaktudást igényelt.
A másik lehetőséget azok az amerikai eredetű szőlők és hibridek jelentették, amelyek saját gyökerükön is életképesek maradtak.
A direkttermők ezért nem egyszerűen „különleges régi szőlők” voltak. Egy olyan korszakban jelentek meg, amikor a magyar szőlészetnek nagyon gyorsan kellett választ találnia egy példátlan pusztításra.
A legismertebb fajták
A Magyarországon meghonosodott direkttermők közül az Othello vált az egyik legelterjedtebbé. A fajta összetett hibrid eredetű, és sötét színű bogyói, erőteljes növekedése, valamint jó ellenálló képessége miatt különösen alkalmasnak bizonyult olyan termesztési körülmények között, ahol a hagyományos európai fajták nagyobb ráfordítást igényeltek.
Az Othello történetéhez ezért nemcsak borászati, hanem társadalomtörténeti jelentőség is kapcsolódik. Egy 1930-as szakirodalmi forrás szerzője szerint a fajta a filoxéravész utáni időszakban sok, korábban elszegényedett család számára biztosított megélhetési lehetőséget.
Az Izabella szintén széles körben elterjedt. Sok helyen nem elsősorban nagyüzemi szőlőként, hanem házikerti lugasként maradt fenn.
A Delaware kevésbé terjedt el, és termesztési igényei is sajátosabbak voltak. A korabeli szakirodalom borát is külön tárgyalta.
A Noah és a Concord szintén bekerült a korabeli kísérletek és termesztési próbálkozások körébe. A 19. század végének szakirodalma azonban már akkor is erősen vitatta az ilyen fajták borának minőségét.
A Herbemont és a Jacquez ugyancsak fontos szereplői voltak a korai amerikai szőlőkkel végzett kísérleteknek. A Jacquez esetében például a termesztési érték mellett a növényvédelmi problémák is felmerültek: a fajta fogékonysága egyes betegségekre korlátozta gyakorlati használhatóságát.
Vagyis már a kezdetektől nem egyetlen, egységes „direkttermő szőlőről” volt szó. Különböző eredetű és tulajdonságú fajták és hibridek kerültek egy közös kategóriába.
Miért terjedtek el ilyen gyorsan?
A direkttermők egyik legnagyobb előnye a termesztés egyszerűsége és viszonylag alacsony költsége volt. Az Othelloról egy 1930-as cikk szerzője például azt írta, hogy oltani nem szükséges, és többféle talajon is termeszthető. A korabeli tapasztalatok szerint a fajta megfelelő körülmények között jó termésbiztonságot adott, miközben jóval kisebb növényvédelmi és szaporítási ráfordítást igényelt, mint a hagyományos európai fajták.
Ez különösen fontos volt a kisebb gazdaságokban.
Egy filoxéra által sújtott országban ugyanis nem ugyanazt jelentette egy szőlőfajta a nagybirtokosnak és a néhány holdon gazdálkodó parasztgazdának. Az egyik számára a korszerű oltványos szőlőrekonstrukció lehetett a jövő útja.
A másik számára viszont az volt a döntő kérdés, hogy mennyibe kerül a telepítés, mennyi munkát igényel, mennyit kell permetezni, és lesz-e termés akkor is, ha nincs pénze minden korszerű eljárásra. A direkttermők ebben nagyon erős versenyelőnnyel rendelkeztek.
Jó szőlő volt – vagy rossz szőlő?
A kérdésre a kortársak sem adtak egységes választ.
A vita nem egyszerűen arról szólt, hogy „jó” vagy „rossz” szőlőről van-e szó.
A direkttermőknek voltak olyan tulajdonságaik, amelyek gazdasági szempontból kifejezetten előnyösek voltak, miközben borászati minőségük több esetben elmaradt a hagyományos európai fajtákétól.
1930-ban Teleki Andor kormányfőtanácsos élesen bírálta a direkttermő hibrideket. Dicenty Dezső, a Magyar Királyi Ampelológiai Intézet igazgatója ennél árnyaltabban közelített a kérdéshez: elismerte, hogy a direkttermők bora hazai körülmények között ízben elmaradhatott a nemes fajtákétól, ugyanakkor nem tartotta észszerűnek figyelmen kívül hagyni a betegségekkel szembeni ellenállóságukból és kisebb termesztési költségükből származó előnyöket.
A vita tehát már akkor is arról szólt, amiről a modern rezisztens szőlőnemesítés ma is:
mennyi termesztési biztonságot érdemes feláldozni a borászati minőségért – vagy fordítva, mennyit ér a minőség, ha az előállítása túl drága és túl kockázatos?
A direkttermők története ezért nem egy egyszerű sikertörténet, de nem is egy egyszerű kudarc.
A tiltás története
A 20. század folyamán a direkttermők megítélése fokozatosan megváltozott.
1923-ban törvény tiltotta meg a direkttermő fajták újabb telepítését. A rendelkezés azonban nem szüntette meg a már meglévő állományokat, és a termesztés tovább terjedt.
1938-ban újabb szabályozás született, amely bizonyos feltételek mellett a meglévő direkttermő ültetvények felszámolását is előírta. A végrehajtás azonban a második világháború miatt elmaradt. A háborús években és az azt követő időszakban a direkttermő szőlők területe tovább nőtt.
A jogszabály már tiltotta, a gazdasági valóság azonban továbbra is fenntartotta.
Az 1959. évi 2/1959. (XI. 27.) FM–Élm. M. rendelet újabb kísérletet tett a direkttermő fajták felszámolására. A borvidékeken termesztett tőkéket 1966. december 31-ig át kellett oltani engedélyezett fajtákra, vagy ki kellett vágni.
A rendelkezés eredménye megdöbbentő volt.
Az 1967-ben közzétett KSH-adatok szerint a határidő lejárta után a direkttermő szőlők területe nem csökkent, hanem – a szórványokat és kevert telepítéseket is számítva – országosan mintegy 45 000 hektárt ért el.
A tiltás tehát papíron létezett, a szőlők pedig továbbra is teremtek.
Miért akarták betiltani?
Itt kezdődik a történet legvitatottabb része.
A direkttermők visszaszorításának több oka volt, és ezeket nem érdemes egyetlen magyarázatra redukálni. Az egyik a borászati minőség kérdése volt. A direkttermő fajták egy részének bora sajátos, az európai Vitis vinifera fajták borától eltérő íz- és illatjegyeket mutatott. A korabeli szakemberek egy része ezt kifejezetten hibának tekintette.
A másik az egészségügyi érv, elsősorban a metanol kérdése volt.
A metanol nem kizárólag a direkttermők boraiban jelenik meg: természetes módon képződik a gyümölcsök erjedése során, így különböző erjesztett italokban is megtalálható. A mennyisége többek között a nyersanyagtól és a feldolgozás technológiájától függ. A direkttermők esetében azonban történetileg különösen sokat foglalkoztak a kérdéssel, és a tiltás indoklásában az egészségügyi aggályok is megjelentek. A mai tudományos megítélés azonban nem támasztja alá azt az egyszerű állítást, hogy „a direkttermő bor mérgező”. A metanol jelenléte önmagában nem bizonyít veszélyes italt, és a kockázatot nem lehet egyetlen szőlőfajta nevéből levezetni.
A kérdést ezért érdemes helyén kezelni: a metanol körüli aggodalom valós történeti tényező volt, de ebből nem következik, hogy a direkttermő borok általában mérgezők lettek volna.
A tiltás mögött emellett a borászati minőség védelme, a szőlőfajta-szabályozás és a hagyományos európai szőlő- és borkultúra fenntartásának szándéka is szerepet kapott.
A tiltás és a valóság közötti szakadék
A direkttermők történetében különösen érdekes, hogy a jogi tiltás és a termesztési gyakorlat évtizedeken keresztül nem esett egybe.
A 45 000 hektáros adat ennek önmagában is erős bizonyítéka.
A direkttermők ugyanis pontosan azoknak a gazdasági problémáknak adtak választ, amelyek miatt eredetileg elterjedtek:
- olcsón lehetett telepíteni őket,
- nem kellett oltani,
- kisebb növényvédelmi ráfordítással is termést adtak,
- és sok kisebb gazdaságban elsősorban saját fogyasztásra termelték a szőlőt.
Ezeket a gyakorlatokat egy jogszabály önmagában nehezen tudta megszüntetni. A szőlő ráadásul nem egyszerűen egy mezőgazdasági termék. Egy lugas évtizedekig ugyanazon a helyen maradhat. Egy fajta családon belül generációról generációra öröklődhet.
Ezért a direkttermők története részben jogtörténet, részben gazdaságtörténet, részben pedig kulturális örökségtörténet.
45 000 hektártól a mai kertekig
A direkttermők története nem ért véget a tiltásokkal.
A háború után a szőlőnemesítés egyre tudatosabban próbálta egyesíteni azokat a tulajdonságokat, amelyeket a korábbi direkttermőkben külön-külön lehetett megtalálni.
A cél egyre világosabb lett: megőrizni a betegségekkel szembeni ellenállóságot, de javítani a borászati minőséget. Magyarországon az 1950-es évektől intenzív rezisztencianemesítési munka indult, amelynek egyik fontos eredménye a Zalagyöngye volt. A fajtát 1970-ben államilag elismerték. A korabeli nemesítési eredmények szerint a Zalagyöngye már a direkttermő hibridekhez hasonló peronoszpóra-ellenállóságot kapcsolta össze jobb szőlő- és borminőséggel.
Ez fontos fordulópont. A modern rezisztens szőlőnemesítés nem egyszerűen szakított a direkttermők örökségével. Bizonyos tulajdonságaikat éppen továbbörökítette – miközben megpróbálta kijavítani azok borászati hiányosságait. A mai interspecifikus, rezisztens vagy PIWI fajták története ezért részben ugyanannak a régi problémának a folytatása: hogyan lehet csökkenteni a termesztés kockázatát és növényvédelmi igényét úgy, hogy közben a termés és a bor minősége is megfeleljen a korszerű követelményeknek?
Mi a helyzet ma?
A hat történetileg tiltott direkttermő fajta – Noah, Othello, Izabella, Jacquez, Clinton és Herbemont – ma is különleges jogi helyzetben van.
Az Európai Unió borpiaci szabályozása ezeket a fajtákat név szerint kizárja a bortermelés céljára a tagállamok által osztályozható borszőlőfajták köréből. A szabályozás tehát nem egyszerűen azt mondja, hogy ezek „rossz szőlők”, hanem a bortermelésre használható fajták jogi körét határozza meg.
Ez fontos különbség.
A „tiltott szőlő” kifejezés könnyen azt sugallhatja, hogy ezeknek a növényeknek már a kertben való puszta jelenléte is illegális. A valóság ennél pontosabb jogi megkülönböztetést igényel: más kérdés a növény megléte, más a telepítés, más a borszőlőként való osztályozás, és megint más a belőlük készült bor kereskedelmi forgalomba hozatala.
Az uniós szabályozás ugyanakkor világosan kimondja, hogy a felsorolt hat fajta nem sorolható be a bortermelés céljára osztályozható borszőlőfajták közé.
Vagyis a nagypapa Othelloja és egy mai, kereskedelmi forgalomba szánt borászati ültetvény jogi helyzete nem ugyanaz a kérdés.
Miért maradtak fenn mégis?
Mert a direkttermők története nemcsak törvényekből áll.
Ott vannak a régi lugasok, a hátsó kertek, a családi szőlők. Az évtizedek óta ugyanazon a helyen élő tőkék.
És ott van egy olyan termesztési tudás is, amely nem szakmai kézikönyvekből öröklődött tovább, hanem egyik generációtól a másikig. A direkttermők egy része ezért ma már nem gazdasági növényként van jelen, hanem élő kertészeti örökségként.
Nem azért, mert a múlt minden megoldása jobb volt.
Hanem azért, mert bizonyos növények és termesztési gyakorlatok túlélnek politikai rendszereket, jogszabályokat és mezőgazdasági korszakokat is.
A történet tanulsága nem az, hogy térjünk vissza a direkttermőkhöz
A direkttermők története könnyen két egyszerű történetté alakítható.
Az egyik szerint:
„Régen mindenki Othellot ivott, aztán a hatóságok betiltották, pedig semmi baja nem volt.”
A másik szerint:
„Ezek rossz és veszélyes szőlők voltak, ezért helyesen tiltották be őket.”
A történeti források alapján egyik leegyszerűsítés sem írja le megfelelően a történetet. A direkttermők a filoxéravész után valós gazdasági és termesztési problémákra adtak valós választ.
A korabeli szőlészet ugyanakkor valós minőségi és termesztéstechnikai problémákat is látott bennük. A későbbi szabályozás ezeket az aggályokat jogi korlátozásokkal próbálta kezelni. A termesztők pedig – különösen a kisebb gazdaságokban – sokszor továbbra is azt a növényt választották, amelyik az ő körülményeik között működött. A modern rezisztens szőlőnemesítés pedig részben ugyanebből a történetből indult tovább: az ellenállóságot megtartani, a hiányosságokat kijavítani.
Talán ez a direkttermők történetének legérdekesebb része. Nem az, hogy egyszer „jók” voltak, aztán „rosszak” lettek. Hanem az, hogy egy növény tulajdonságai mindig valamilyen környezetben válnak előnnyé vagy hátránnyá.
A filoxéravész idején az ellenállóság volt a döntő. Később a bor minősége és a szabályozhatóság vált fontosabbá. Ma pedig ismét felértékelődött a betegségekkel szembeni ellenállóság, a kevesebb növényvédőszer és a termesztés biztonsága. A történelem nem ugyanoda vezet vissza. de megmutatja, hogy ugyanazokat a kérdéseket néha újra fel kell tennünk.
Források
- Agrártudományi Közlemények, 37. kötet, 1978 – a peronoszpóra-rezisztens szőlőfajták előállításának eredményei.
- A direkttermő szőlőfajták termesztésének történeti adatai, Agrártudományi Közlemények, 1976.
- Aranyérmes kísérletek – Végső búcsú a nohabortól? Magyar Hírlap, 1976. április 10.
- 2/1959. (XI. 27.) FM–Élm. M. együttes rendelet a szőlő-, gyümölcs- és borgazdálkodásról.
- Dicenty Dezső: A „direkttermők”-ről. Borászati Lapok, 1930. december 13., 423–424. o.
- Dr. Bernátsky Jenő: A hazai direkttermőkről. Borászati Lapok, 1930. november 22., 401–402. o.
- Az Európai Parlament és a Tanács 1308/2013/EU rendelete, 81. cikk – borszőlőfajták.
- Európai Bizottság: Evaluation of the CAP measures applicable to the wine sector, 2020.
- Molnár István: A direkttermő amerikai szőlőfajok borai. Borászati Lapok, 1887. augusztus 6., 197. o.