A városi fák ifjítása – száz év szakmai vitái és mai tanulságai

Ha ma valaki egy durván visszavágott, csonka koronájú utcai fa mellett elhalad, hajlamos azt hinni, hogy ez egy modern, gondatlan korszak terméke. A korabeli szaklapok azonban azt mutatják: a kérdés, hogyan bánjunk a városi fák koronájával, mikor indokolt az ifjítás, és mikor válik az pusztítássá, már száz éve is élénken foglalkoztatta a szakmát. A vita ugyanolyan éles volt, mint ma, és a válaszok is meglepően árnyaltak.

Egy államtitkár figyelmeztetése, 1926-ból

1926. augusztus 18-án, tehát pontosan száz éve, a Budapesti Hírlap közölte Kaán Károly, a magyar természetvédelem egyik megalapozója, a korszak vezető erdészeti és természetvédelmi szakembere éles hangú észrevételeit a fővárosi fák állapotáról. Kaán a Városmajor környéki juharfákon megfigyelt sebhelyekről és korhadásról indítva jutott el az általa „radikális ifjításnak” nevezett, valóban súlyos beavatkozásig: „Sok évi nyomorgatás után a már agyoncsonkított, alig életképes s már elég vastag fáknak levágják az egész koronáját! Egy, a földben álló puszta oszlop marad a fából.” Konkrét helyszíneket is megnevezett a Kálvin téri sarkot, a Rákóczi utat, az Üllői utat, és elmondása szerint már a világháború alatt egész fényképalbumot készített a megcsonkított budapesti fákról, vagyis évtizedeken át dokumentálta ugyanazt a jelenséget.

Kaán mondanivalója azonban nem egyszerű panasz volt, hanem szakmai állásfoglalás: nem a metszést vagy az ifjítást ítélte el önmagában, hanem annak szakszerűtlen, elkésett, indokolatlan végrehajtását. Írása végén egyértelműen fogalmaz: ha egy fa ténylegesen alkalmatlanná vált a helyére, azt ki kell cserélni, de nem szabad „efféle látványokat rendezni” a köztereken.

A szakma válasza: az ifjítás nem hiba, hanem eszköz

Ugyanabban az évben, a Kertészeti Lapok hasábjain két gyakorló szakember, dr. Sághy István Kámonból és Szabó Kálmán, Szeged város főkertésze reagált a fővárosi lapokban megjelent, a székesfővárosi kertészetet ért támadásokra. Válaszuk azért különösen tanulságos, mert nem védekező, hanem magabiztosan szakmai: pontosan megkülönböztetik a jogos és jogosulatlan bírálatot.

Sághy leszögezi, hogy a szabadon álló, vidéki fasorokban a fák emberi beavatkozás nélkül is gyönyörű, kiegyensúlyozott koronát fejlesztenek, de a városi utcákon, ahol a házsorok korlátok közé szorítják a fa fejlődését, a rendszeres metszés elkerülhetetlen. Az ifjítás, vagyis a korona alapos, éveken át tervezett visszavágása szerinte akkor indokolt, ha a fa koronája szabálytalanná, egyensúlyát vesztetté vagy a helyszínhez képest túlméretezetté vált, esetleg fiatalkori gondatlan nevelés következménye. Fontos szakmai figyelmeztetést is megfogalmaz: az ifjítást csakis „szakértő munkásoknak” szabad végezni, „nem pedig favágóknak” vagyis már 1926-ban is tudatában voltak annak, hogy a művelet kivitelezőjének szaktudása dönti el, siker vagy pusztulás lesz-e a vége.

Szabó Kálmán szegedi főkertész gyakorlati tapasztalatot is megoszt, amely szemléletesen mutatja meg, hogy a jól végzett ifjítás nem pusztítás, hanem megújulás: „Évekkel ezelőtt Új-Szegeden harmincöt éves Juglans regiákat [diófákat] ifjítottunk, hogy tüzelőanyaghoz jussunk. Ma, öt év után, a mintegy 100 db csonkázott diófán az akkori vandalizmusnak nyoma sincs, azokon a rosszakarat sem talál kifogásolni valót.” Ez a mondat pontosan azt mutatja, amit Kaán is állított: a kérdés sosem az volt, hogy szabad-e visszavágni egy fát, hanem hogy mikor, hogyan és milyen szakértelemmel teszik.

Räde Károly: a városi fa nehéz sorsa – és a sikeres ifjítás bizonyítékai

Kaán kritikájánál is korábban, 1920-ban, A Természet című lap hasábjain jelent meg Räde Károly fővárosi kertészeti igazgató nagy ívű írása – A nagyvárosi fasorokról – amely arra a szakmai belátásra épül, hogy a városi fa alapjaiban más életkörülmények közé kényszerül, mint erdei rokonai. Räde,  aki elmondása szerint akkor már 36-38 éve foglalkozott dendrológiával, és 25 éve tanulmányozta a budapesti és más európai nagyvárosok fasorait részletesen felsorolja azokat a nehézségeket, amelyekkel egy utcai fának meg kell küzdenie: a korlátozott, gyakran építési törmelékkel vagy mérgező salakkal szennyezett gyökérteret, az aszfalt és a taposott talaj miatt hiányzó csapadékot és talajszellőzést, a föld alatti és feletti vezetékhálózatot (gázcső, elektromos kábel, távíró- és távbeszélő-huzalok), amelyek állandó nyesegetésre kényszerítik a kertészt, valamint a lakosság egymásnak ellentmondó igényeit van, aki árnyékot szeretne, van, aki panaszkodik miatta.

Räde írásából az is kiderül, hogy a fasori kertész munkája „állandóan ki van téve az értelmetlen kritikának” – tehát a laikus bírálat már 1920-ban is a szakma mindennapi tapasztalata volt –, ő maga viszont határozottan amellett érvel, hogy a döntéseket „az adott viszonyokhoz mérten ezen a téren teljesen járatos” szakembernek kell meghoznia, nem „kritizálni szerető, de az ügy mélységéhez kellőképen hozzá nem értő laikusoknak.”

A cikket kísérő fényképek a legerősebb bizonyítékai annak, hogy a szakszerű ifjítás valóban működik. Az egyik felvétel felirata szerint a Szabadság-téren 1913-ban hónyomás miatt ifjított gömbszilfák „az ifjítás után szebbek lettek, mint azelőtt voltak” ezt egy 1917-es, tehát négy évvel későbbi fénykép igazolja. Egy másik felvétel a Népligetben 1914 tavaszán erősen visszavágott, csonkolt fűzfákat mutat, amelyek a felirat szerint korábban betegek voltak, „most 3 év múlva egészségesek és a szemet gyönyörködtetők.” A Városligetben 1915 telén vihartörés miatt ifjított akácokról és az Iparcsarnok előtti, hónyomás és széltörés miatt megifjított szilfákról készült 1917-es felvételek szintén ugyanezt az elvet dokumentálják. Ezek nem elvi állítások, hanem dátumozott, fényképpel alátámasztott esettanulmányok, pontosan olyan bizonyítékok, amilyeneket egy mai arborisztikai szakcikk is használna.

Räde emellett gyakorlati útmutatást is ad a fajtaválasztásról, elmondása szerint ő ültette 1913-ban a Városligetben, a Széchenyi fürdő előtti fasorba, tiszta futóhomokba az első japánakácokat (Sophora japonica) Magyarországon, ezek kivétel nélkül gyönyörűen fejlődtek, ami is mutatja, hogy a megfelelő fajta helyes megválasztása legalább annyira meghatározza egy fasor sikerét, mint maga a metszési gyakorlat.

Amit a történeti kertészet ebből megtart

Ez a száz évvel ezelőtti vita azért érdemel figyelmet, mert nem egyszerűen „régen is voltak rossz gyakorlatok” tanulságot hordoz, hanem ennél pontosabbat: már ekkor élesen elváltak egymástól a rossz kivitelezésű és a szakszerűen végzett beavatkozás fogalmai, és a kortársak, Kaán éppúgy, mint Sághy és Szabó tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a különbség nem az elven, hanem a hozzáértésen múlik. Egy fa koronájának alapos, akár drasztikusnak tűnő visszametszése megfelelő időzítéssel, megfelelő ágvastagság meghagyásával, a faj sajátosságainak ismeretében nem pusztítás, hanem olyan beavatkozás, amely a fát erőteljesebb, gyakran az eredetinél is szebb és sűrűbb korona fejlesztésére készteti. Sághy szavaival: az így megifjított fák „oly erőteljes növekedésnek szoktak indulni, hogy pár év alatt ismét elérik régi nagyságukat, sőt nagyon gyakran szebb és sűrűbb koronát képeznek, mint azelőtt.”

A mai városi fasorok mellett elhaladva tehát érdemes felidézni: a kérdés, hogy egy fa csonkokból új életre kel-e, vagy véglegesen „puszta oszloppá” válik, nem új dilemma és a válasz száz éve is ugyanaz volt, mint ma. Räde Károly fényképekkel dokumentált esetei és Sághy, illetve Szabó Kálmán tapasztalatai egybehangzóan azt mutatják: a szakszerűen, megfelelő időben és megfelelő fajismerettel végzett ifjítás nemcsak, hogy nem pusztítja el a fát, hanem gyakran egészségesebbé, szebbé, erőteljesebbé teszi, mint amilyen azelőtt volt. Kaán Károly figyelmeztetése ennek nem az ellentéte, hanem a kiegészítése: a különbség sosem a beavatkozás ténye, hanem annak hozzáértése és indokoltsága. A fa nem díszlet, hanem élő rendszer, ezt a felismerést a száz évvel ezelőtti szakemberek sem nélkülözték. És talán éppen ezért érdemes ma is különbséget tenni metszés és csonkolás, ifjítás és pusztítás, szükséges beavatkozás és hozzá nem értő munka között.

Források:

dr. Sághy István: Az utcai sorfák metszése, Kertészeti Lapok, 1926, 10. szám, 146–152.

Kaán Károly nyilatkozata a fővárosi fák állapotáról, Budapesti Hírlap, 1926. augusztus 18.

Räde Károly: A nagyvárosi fasorokról. A Természet, XVI. évfolyam, 1920. VI. 1–15., XI–XII. szám, 121–126.

Szabó Kálmán: Az utcai sorfák metszése, A Természet, XVI. évfolyam, 1920. VI. 1–15, XI–XII. szám, 121–126.