„A természetnél szebbet és jobbat úgy sem alkothatunk” – egy 1902-es díszkert tanulsága a vízhiányos kertekről

Amikor ma valaki „reziliens kertről” vagy „vízhiányra tervezett kertészetről” beszél, könnyen azt hihetnénk, hogy ez a szemlélet a klímaválság szülötte, a legutóbbi évtized találmánya. Egy 1902-ben, A Kert című folyóiratban megjelent írás azonban azt mutatja, a kérdés — hogyan építsünk szép, élő kertet ott, ahol nincs elég víz — több mint 120 éve is ugyanilyen élesen foglalkoztatta a kertészeket. Ami különösen érdekes, hogy a korabeli gondolkodásában több olyan elem is megjelenik, amely ma a vízhiányos kertek tervezésében is fontos: a hely adottságainak megfigyelése, a növényválasztás és a vízigény összehangolása, valamint a kert fenntartási igényének csökkentése.

Egy kudarc, ami gondolkodásra kényszerít

Az írás szerzője, Zelles Aladár, nem elméleti tanácsadóként szólal meg, hanem egy konkrét, személyes kudarcból kiindulva. Volt egy 38 méter mély kútja, teljes szivattyúberendezéssel, de a rendszer mégsem működött megbízhatóan. Vizet kellett hordani lajtoskocsival, a lova majdnem belepusztult a fáradságos munkába, a díszkertje pedig nem úgy fejlődött, ahogy remélte. „Hiába bujt abba minden gondolható mesterember és művész” — írja keserű humorral, a víz egyszerűen nem volt megbízhatóan elérhető.

Ez a fajta őszinte, gyakorlati kudarc-elbeszélés teszi hitelessé, ami utána következik, Zelles nem egy kényelmes, elméleti gondolatmenetet fejt ki, hanem egy valódi kényszerhelyzetre keresett választ.

A helyi vadnövény mint „zsinórmérték”

Zelles először a szokásos utat próbálta: végignézte a növénylexikonokat, keresve a vízhiányt tűrő díszkerti növényeket. Csalódnia kellett, ahogy írja, „nem valami nagyon dús választékot nyújt a növénylexikon”, mert a legtöbb szárazságtűrő faj forró égövi, vagy egyszerűen nem alkalmas díszkertbe.

Ekkor fordul a gondolatmenete egy sokkal termékenyebb irányba: a helyszínen élő vadnövényeket kezdi vizsgálni, mint tájékozódási pontot. Saját szavaival: „ha tanácsadóként a helyszínen élő vad növényeket vesszük zsinórmértékül, csakhamar meg fogunk győződni, hogy holdakra terülő díszkertet lehet ezeknek nemes fajaival betelepíteni, anélkül, hogy ízlésünk csorbát szenvedne.” Fontos, hogy ő nem egy vadkertet akart létrehozni, kifejezetten esztétikus, rendezett díszkertben gondolkodott. A vad növényzetet nem célnak, hanem információforrásnak tekintette. Azt mutatta meg neki, mi képes egyáltalán fennmaradni az adott helyen, az adott talajon, az adott csapadékviszonyok mellett.

Ebből a felismerésből születik az egyik legszebb mondata: „a természetnél szebbet és jobbat úgy sem alkothatunk, használjuk tehát a rendelkezésre álló dolgokat némi ízléssel fel.”

A pázsit rejtélye — és egy meglepő megoldás

A vízhiányos díszkert legnehezebb pontja, Zelles szerint, a pázsit. A hagyományos fűmagkeverékek augusztusra kisülnek, kipusztulnak a szárazságban, a szárító szelek pedig tovább rontják a helyzetet. Hosszas kísérletezés után Zelles egy szokatlan megoldásra jut: a porcsinfüvet[1] találta alkalmasnak az első pázsit-honosításra ilyen körülmények között. Elismeri, hogy a porcsinfüves gyep augusztus-szeptemberben „sajátságosan” fest, de ha rendszeresen nyírják, és tavasszal kap valamennyi csapadékot, kiállja a versenyt bármely hagyományos fűmagkeverékkel, majd fokozatosan átadhatja helyét egy tartósabb, „megjavult” talajon megélő fűfélének.

A talaj, nem csak a növény

Zelles gondolkodásában a vízhiány kezelése nem egyetlen trükk, hanem egy összefüggő rendszer, növényválasztás, helyi megfigyelés, pázsitkérdés és talajművelés. Az egyik legfontosabb, ma is érvényes mondata: „a porhanyón tartás pótolja részben az öntözést.”  Számára a talajművelés is a vízhiány kezelésének része volt. Úgy vélte, hogy a jól megforgatott, porhanyón tartott talaj részben pótolja az öntözést. Ez ma különösen érdekes történeti állítás, még akkor is, ha a mai talajkezelési gyakorlat nem azonos az övével.

Nemzetközi párhuzamok — Zelles nem állt egyedül

Zelles 1902-es felismerése nem elszigetelt magyar kuriózum: ugyanabban a korszakban, egy kicsit korábban, Nyugat-Európában is hasonló szemléletváltás zajlott.

Az ír származású angol kertész, William Robinson, 1870-ben megjelent The Wild Garden című könyvében szintén szembefordult a korabeli, mesterkélt, üvegházi növényekre épülő viktoriánus „szőnyegágyás” divattal, és kemény, edzett, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó évelő növények természetes csoportosítását hirdette, nem feltétlenül kizárólag őshonos fajokból, hanem bármely, a helyi klímához illő, „megkeményedett” növényből. Robinson gondolata forradalminak számított a maga korában, és a mai napig alapvetően meghatározza a nyugati kertépítészeti gondolkodást.

Még szemléletesebb, egészen mai párhuzam Beth Chatto angol kertésznő öntözés nélküli „kavicskertje” (Gravel Garden), amelyet 1991-ben hozott létre Essexben, egy korábbi parkoló helyén az egyik legszárazabb angliai megyében. Chatto híres alapelve, a „right plant, right place” („a megfelelő növényt a megfelelő helyre”) ugyanazt mondja ki, amit Zelles 1902-ben. Ne a helyet alakítsuk a növényhez, hanem a növényt válasszuk a helyhez. Kertje azóta is öntözés nélkül virágzik és a modern szárazságtűrő kertészet egyik legidézettebb, legtöbbet tanulmányozott példájává vált.

Mit jelent ez ma?

Nem szabad Zellesre visszavetítenünk a mai ökológiai fogalmakat, ő nem biodiverzitásról, vagy őshonos élőhelyekről beszélt, hanem egyszerűen egy gyakorlati kertészeti problémára keresett működő megoldást. Éppen ez teszi a felismerését időtállóvá: nem egy divatos elmélet, hanem a hely alapos megfigyeléséből született, kipróbált tapasztalat.

Három különböző korszak, három különböző kertészeti helyzet, mégis van bennük egy közös gondolat: a kertet nem feltétlenül kell mindenáron a növény igényeihez igazítani. Érdemes előbb megvizsgálni magát a helyet, és olyan növényeket választani, amelyek képesek együtt élni annak adottságaival.

Talán ez az 1902-es írás legérdekesebb üzenete is. Nem az, hogy Zelles módszereit egyszerűen vissza kellene hoznunk. Hanem az, hogy a kertészeti megoldás néha nem egy újabb beavatkozással kezdődik, hanem egy alaposabb megfigyeléssel.

Források:

Zelles Aladár: Vízhiány a díszkertben. A Kert, 1902, 396–398. o.

 William Robinson: The Wild Garden (1870).

Beth Chatto: The Dry Garden / Drought-Resistant Planting: Lessons from Beth Chatto’s Gravel Garden. London, 2016.

---

[1] A korabeli „porcsinfű” növénynév pontos botanikai azonosítása külön forráskritikai kérdés, ezért itt szándékosan a Zelles által használt történeti megnevezést használjuk.

Kutatókertünk a teljes, közel 70 soros listát digitalizálta, kiegészítette a modern botanikai elnevezésekkel és a mai ökológiai megjegyzésekkel. A táblázatot – amely tartalmazza a klímaváltozás miatt mára alkalmatlanná vált fenyőféléket és a tiltólistás inváziós fajokat is – PDF formátumban letöltheti. A teljes lista nem mai növényajánló, Zelles 1902-es válogatását mutatja be.